Talán úgy két éve írtam meg az első bejegyzésemet ebben a témában. Akkor tájt tele voltam panasszal, hogy mi is lett az én gyönyörű kisunokámból. Nem értettem, hogyan is nevelhettünk ilyen tiszteletlen, szeretetlen kislányt a mi imádott kicsikénkből.

Ha már akkor leírtam panaszaimat, akkor úgy illik, hogy beszámoljak az újabb fejleményekről is.     

Nos, a mi Vicánk már majdnem 17 éves (szeptemberben született) Gyönyörű, mosolygós, kedves és segítőkész ifjú hölgy lett belőle, aki a nyáron két teljes hónapot dolgozott a Mekiben. Egy napot sem hiányzott, és egész nap ragyogott a mosolya a betérő vendégekre.

Egy alkalommal én is elmentem a Mekibe, hogy lássam őt munka közben. Nagyon büszke voltam rá. Igen, éppen ilyenre akartuk nevelni.

Egyébként most kezdte a 3. évet a helyi gyakorló gimnáziumban, szeret iskolába járni, szereti az osztálytársait, a tanárait. Szívesen tart kiselőadást órán, nagy sikerrel. Bizonyosan jó pedagógus lehetne belőle.

Csak hát anyukája (a lányom) nem annak szánja. Ugyanis nagyon alacsony a pálya presztizse, és a fizetések is elég alacsonyak.

Még nem tudjuk, hogy merre is halad a lányunk útja, ez biztos, nem lesz munkanélküli, ugyanis a Mekiben továbbra is számítanak rá.

Addig is szorgalmasan tanulja a franciát, és jövő nyáron az olaszt tervezi a LITE-ban - intenzíven. Az angol megtanulásában is sokat segített, hogy két éve az egész nyarat végig angolozta - napi 4 órás elfoglaltsággal, plusz a délutáni tanulás.

Azzal, hogy jól beszéli az angolt, a világ nyítva előtte. Remélem, élni tud majd a lehetőségekkel. És nagyon boldog, megelégedett felnőtt lesz majd belőle.

Ezt azoknak írtam ide, akiknek most serdül a gyermekük, és úgy érzik, hogy tehetetlenek gyermekükkel, mert a gyermek nem olyan, amilyennek anno elképzelték.

Egy biztos, a figyelmes, gondoskodó családi háttér, és a jókor kiosztott anyai pofon csodákra képes.

Hogy miben kellene még fejlődnie? Nos a szobájának a rendje még elég egyéni, és nem szereti, ha ezt szóvá teszik, mivel mindig éppen akkor pakolt el.

De ezt olyan kedvesen, mosólygósan mondja , hogy senki sem haragszik érte.

Sok hónappal ezelőtt már majdnem sikerült! Aztán mégsem. Csak majdnem. Akkor mélyen megértettem OV-t. Mert ő is hasonló cipőben járt. Már kétszer is. De hát három a magyar igazság.

No nem egyedül sikerült elfoglalnom, más is segített. Aztán végül is sikerült. Nem is egyszer, de mindjárt kétszer is. Magyarország egész területe pirosba borult.

Nem, nem álmodtam. Csak Honfoglalóztunk a 14 éves Gyuri unokámmal. Gyurka már többször is kapacitált, hogy játszunk együtt, egy csapatban. Ő gyorsan tud írni, én meg gyorsan tudom kitalálni.

Azt hiszi, hogy okos vagyok. Ha-ha-ha. Csak már elég régóta élek, és tudom osztályozni a történteket: ókor, középkor, huszadik század első fele, iskolás korom, a tv előtti időszak, már éltem akkor, és amire tényleg emlészem. Néha elég az is, ha csak gyorsak vagyunk.

Pl: hányfajta óriásfenyő él a földön. Nem tudtuk, ezért beírtuk a 200-at. Mivel mi írtuk be gyorsabban a 200-at ezért mi kaptuk a pontot, ugyanis az ellenfél is 200-at írt be. A helyes megfejtés egyébként az 1-es volt.  Akinek a válasza jobban, vagy előbb megközelíti a helyes választ, az kaphat pontot. 

Nos tegnap (mi ketten) megdöntöttük minden eddigi rekordunkat, és kétszer sikerült elfoglalnunk az egész országot.

Mit mondjak, hihetetlen boldogság lett úrrá rajtunk. Megint éreztük, hogy mi ketten jó csapat vagyunk.

Hogy miért írtam be ide ezt a lényegtelennek tűnő epizódot?

Jó lesz OV-nek velünk is számolni!

Mert a választásokon mi is ott leszünk! (Igaz, csak én választhatok)

És, hogy ti is tudjátok, mind a ketten nagyon okosak vagyunk és elég régen születtünk. (születtem)

Maradjon, menjen - teszik fel a kérdést a Népszabadság Fórumának szerzői: Galló Béla politológus és Gábor Péter közgazdász.

A cikkben aztán sárba tapossák a magyar miniszterelnököt, akinek nincs lehetősége arra, hogy válaszoljon az őt ért vádakra. Legalábbis  itt nem olvashatjuk.

A cikket olvasva elgondolkodtam, és rájöttem, hogy ez és más ilyen cikkek miatt mondtam le anno a Népszabadság előfizetésemet. Ugyanis, ha a miniszterelnök lealázását akarom olvasni, akkor elolvasom a Magyar Nemzetet, ha hallani akarom bekapcsolom a HírTV-t, vagy az Echo-t.

De én nem akarom. Sem olvasni, sem hallgatni. Főleg nem a Népszabadságban. Így hiába küldik nekem egy hónapig ingyen az újságot, nem lesz késztetésem arra, hogy újra előfizessem.

A cikket író urakat pedig biztosítom arról, hogy az MSZP nem lesz törpepárt, hiába is szeretnék. 

Reggelenként, felkelés előtt kicsit még pihengetek. Már ébren vagyok, akár fel is kelhetnék, no de ilyen időben. A konyhában már ég a tűz a cserépkályhában, hallani vélem a tűz ropogását. Lehet, hogy tényleg, igaziból is hallom. És közben elmélkedek...

Mindig irigyeltem az évveszteseket. Már elsős elemistaként is. Ugyanis nekem 6 évesen kellett iskolába mennem, ők meg ráértek 7 évesen kezdeni. Aztán, úgy 10 éves lehettem, amikor a védőnő beszólt az osztályunkba, hogy mehetünk oltásra, kivéve az évveszteseket. Mert ők már tavaly megkapták azt a bizonyos oltást. Talán BCG lehetett.

Szörnyen féltem az oltástól. Ugyanis az évvesztesek már előre informáltak bennünket arról, hogy először csak próbaoltás lesz, és akinek az nem ered meg, az kap még egy rendeset is. Mondanom sem kell, hogy nekem egyáltalán nem eredt meg, így én még egyet kaptam.

Azóta már nem félek az oltásoktól, de odanézni ma sem merek, ha injekciót kapok. Mióta nyugdíjas vagyok minden évben kérek influenza oltást, ugyanis az influenzától még jobban félek, mint az oltástól.

Hogy miért is jutottak eszembe az évvesztesek? Hát persze, hogy a 13. havi nyugdíj miatt. Amit az évvesztesek megkapnak, de mi negyvenhetesek még attól a 80 ezertől is elesünk ebben az évben.

Egy ismerős asszonyka reménykedve mondta, hogy tőle csak nem fogják elvenni, hiszen január elején született. Sajnos nem tudtam semmi jóval vígasztalni.

Már beletörődtem (mi mást is tehettem volna), hogy ez évben nem lesz 13. havi nyugdíjam, a férjemé meg éppen elég lesz az unokák húsvéti és karácsonyi ajándékára.

Csak nehogy vérszemet kapjanak odafenn, és jövőre újabb megszorításokat vezessenek be a nyugdíjasoknál, mondván, itt a legkisebb a társadalmi érdekérvényesítő erő!!!!!

A hét elején Budapesten jártam, az unokámat kísértem el egy továbbképzésre. Odafelé busszal mentünk, ugyanis így sokkal kényelmesebben odaérek. Egyik buszról leszállok, a másikra meg felszállok, oda-vissza van közvetlen csatlakozásom.

Hazafelé is busszal szándékoztunk utazni, azonban az unokám elég korán végzett, és így elértük a 12.59-es vonatot. Éppen csak elértük, mert ahogy felszálltunk, a vonat azonnal el is indult.

Csodálatosan szép vonattal utaztunk. Piros volt és minden extrával felszerelt. Végre nem féltem attól, hogy nem fogom tudni, hogy hol kell átszállnom, ugyanis digitális kijelzővel folyamatosan tájékoztattak bennünket arról, hogy éppen hol járunk. 

Mivel utolsó pillanatban szálltunk fel, a mozgó vonaton kellett ülőhelyet keresnünk. Egy kedves hölgy azonnal segített, felajánlotta, hogy üljünk hozzá, ugyanis egyedül ült egy négyes ülésen.

Út közben beszélgettünk, honnan jövünk, hova megyünk. A hölgy is elmondta, hogy Kanadában él, és most szándékozik végleg hazajönni.

Sokat beszélgettünk, aztán mielőtt leszállt volna, ránk mosolygott, és közölte, hogy számára kész csoda, hogy Magyarországon ilyen mosolygós és elégedett emberekkel találkozott, ugyanis szinte mindenhol panaszkodó, zsémbes embereket vetett elé a sors.

Átszállás után újra nagyon szép vonatra szálltunk, ami ugyan már nem volt annyira extra, de olyan tiszta, tágas WC-t vonaton még életemben nem láttam. Illetve nem használtam.

Hát most mondjátok meg, nem csupa öröm ez az élet. És a vasutasok sem sztrájkoltak!

Az elmúlt hétvégéken kötelező feladatokat kaptam az unokáimtól. Feliratozott indiai filmeket kellett néznem. És ennek még nincs vége....!

Egy alkalommal a Devdas-t adták a Duna tévén, aminek csak a végét látták, ezért utánajártak és letöltötték az egész filmet, aztán a főszereplő Sharhukhan (valahogy így kell írni a nevét) több filmjét is előkerítették. Mivel a gyerkőcök (16 és 13 évesek) hétközben nem tévézhetnek, nem internetezhetnek, nagy ajándéknak számít egy Bollyvoodos film.

A filmek nem unalmasak, sok zene, tánc is van bennük.

Egyetlen problémám van csak velük: 3-4 órásak, de inkább 4, mint 3.

A film végén aggódva lesik az arcomat, na, hogy tetszett? Szerencsére nálunk az egész család vevő az érzelmes filmekre. Én meg miért lennék kivétel!

Ez van! A mamának haladni kell a korral!

"Mert az azért megéri! Nemde?"

Nyugdíjasként -szeptemberben végig- kezelésre jártam a közeli kórház fizioterápiájára. Egy alkalommal egy kedves fiatalember segített a csomagjaimat levinni a buszról, még óvodás korából ismertem. Érdeklődtem, hogy tanul, vagy már dolgozik? Egyik sem -mondta. Már végeztem.

-És milyen szakmát tanultál? -folytattam a kérdezősködést. 

-Kőmüvest- válaszolta.

-És ebben a szakmában nem lehet elhelyezkedni? -firattam tovább.

-Lehetne, -mondta a fiatalember,- de nem éri meg.

Mint kiderült éppen a Munkaügyi Hivatalból jött, ahol intézik a munkanélküli járadékát.

Mert az azért megéri! Nemde?

Ilyen vagyok?

A kérdőjel nem véletlen elütés.

Milyen vagyok?

1, gömbölyű

2, mosolygós

3, szemüveges

4, gyors beszédű

5, családszerető

6, segítőkész

7, türelmes

A legutolsó tulajdonságon gondolkodtam a legtöbbet. Valami negatívumot akartam beírni, olyant, amilyent a férjem mondana rám. Nos, ő bizonyosan türelmetlennek, veszekedősnek tart, pedig én valójában a türelem megtestesítője vagyok. 43 éve élek ugyanazzal a férjjel.

Valójában, amióta templomba járok, és Jézus szavait olvasom, sokkal türelmesebb lettem. Ha a férjem perlekedik velem, arra gondolok, hogy ő az én keresztem. Meg arra, hogy az Úr így nevel engem alázatra.  Mert alázatos az (sajnos) soha nem voltam.

Bocsánat, elfelejtettem továbbdobni a kérdést, most dobom:

Lordnak

Akimotónak

Pettrának

El Lobónak

Enfinnek

Eszternek

KapitányG-nek

Ha már mástól is kaptatok kérdést, akkor természetesen stornó  az én kérdésem.

Örömmel köszöntelek benneteket ismét! Végre megvagytok! És végre én is megvagyok. Mármint a blogom. Nagyon nehéz volt számomra az átállás.  Amikor végre új jelszót kaptam, olyan emelkedett hangulatban kezdtem el írni, mint soha azelőtt. Már vártak ugyanis az olvasóim.(!?)

Aztán sokat olvasgattalak benneteket. Olvastam, hogy megint kitört a palotaforradalom. Már nem először történt ez az elmúlt 2 évben, amióta ide járok. Csak az a baj, hogy pár lelkes bloggerünk ilyenkor elköltözik. (Szerencsére egy-egy bejegyzés erejéig vissza szoktak jönni, aminek aztán nagyon örülünk.)

Olvastam, hogy két sherpa fog segíteni bennünket. Név nélkül. Nekem lenne két tippem. Az egyik a régi, a másik egy nagyon segítőkész hölgy, aki már eddig is sokat segített nekem. A minap is megkeresett azzal, hogy sikerült-e már megnyitnom a blogomat. Köszönöm neki. Egyébként a két hölgy izlésvilága (szerintem) annyira különböző, hogy ezzel talán elejét lehet majd venni a torzsalkodásoknak. Ugyanis  többféle blog kerülhet majd fel a címlapra.

Kedves bloggerek és bloggerinák, ha még csak keresitek a blogjaitokat, ne adjátok fel a reményt, kérjetek új jelszót! És kaptok, akárcsak én.

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »